A nyugdíjas felperes 2000. augusztus 1-jétől állt munkaviszonyban az alperesnél forgalmi tervező munkakörben, heti 30 órában. Munkaviszonyát 2001. április 30-án felmondta, egyúttal bejelentette, hogy a munkavégzése során összegyűlt többlet munkaórákat 2001. április 27. és 30. között szeretné lecsúsztatni. Az alperesi munkáltató a felperes felmondását az április 27-én kelt értesítése szerint elfogadta, a további munkavégzés alól április 30-ától felmentette. Felperes 2001. április 27-én végzett utoljára munkát, ezt követően munkavégzésre nem jelentkezett. A munkáltató a felperes által bejelentett csúsztatást nem fogadta el, április 29-ét és 30-át pedig szabadságként számolta el és fizette ki a felperes részére

A felperes előbb szóban, majd írásban is bejelentette a szóban lévő két nap szabadság megváltásával kapcsolatos igényét. Egyben a lábbelije tönkremenetele miatt kártérítési igényt jelentett be. A munkáltató a kérelmet elutasította. Ezt követően felperes a bíróságra benyújtott keresetében a két nap szabadság megváltásaként 11.558 forint, három pár lábbeli tönkremenetele miatt 30.000 forint, továbbá a tárgyalási naponként elmaradt vállalkozói tevékenység vesztesége fejében 300.000 forint és költségei megtérítését igényelte. Kiegészítésül előadta, hogy mivel csökkentett munkaidőben foglalkoztatták, így a 30 nap szabadságból 24 nap szabadság járt évente. Ebből időarányosan 8 nap szabadság illette meg a munkaviszony megszűnéséig. Ebből 2 nap szabadságot korábban kivett. A munkáltatónak tehát 6 nap szabadságot kellett volna a munkaviszony megszűnésekor megváltania, az alperes viszont csak 4 nap szabadságot térített számára. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy minden előzetes megbeszélés nélkül, egyoldalúan állapították meg szabadságát, s az általa csúsztatásként igénybe venni kívánt 2 munkanapot a munkáltató indoklás nélkül elutasította.

A kárigényével kapcsolatban azt adta elő, hogy 2000. november 11. és 2001. április 16. között 15 esetben ment ki pályafelmérésre, ahol három pár lábbelije ment tönkre a pályatest melletti gyaloglás alkalmával. Kárát a 2001. június 15-én kiállított készpénzfizetési számlával kívánta bizonyítani.

Az alperes arra hivatkozott, hogy a felperesi felmondás elfogadása nem jelentett feltétlen egyetértést a munkavállaló által egyoldalúan bejelentett csúsztatással. A felperes április 27. és 30. között semmivel sem igazolt többletmunkaidőt kívánt csúsztatásként igénybe venni, melyet munkahelyi felettese nem igazolt, hanem szabadságot írt ki és 2 munkanapot szabadságmegváltásként számolt el a munkavállalónak.

Alperes tagadta, hogy kárt okozott volna felperesnek, és teljes egészében vitatta a felperes kárigényét. Előadta, hogy öt hónap alatt 11 alkalommal fordulhatott elő, hogy vasúti pályatesten lévő zúzott kövön kellett gyalogolnia a munkavállalónak, ez viszont nem járhatott három pár lábbeli tönkremenetelével.

Az Mt. 134. § (1) bekezdése szerint a szabadság kiadásának időpontját - a munkavállaló előzetes meghallgatása után - a munkáltató határozza meg.

(2) Az alapszabadság egynegyedét - a munkaviszony első három hónapját kivéve - a munkáltató a munkavállaló kérésének megfelelő időpontban köteles kiadni. A munkavállalónak erre vonatkozó igényét a szabadság kezdete előtt legkésőbb tizenöt nappal be kell jelentenie.

Az Mt. 136. § (1) bekezdése szerint a munkavállaló munkaviszonya megszűnésekor, illetőleg sorkatonai vagy polgári szolgálatra történő behívásakor, ha a munkáltatónál eltöltött idővel arányos szabadságot nem kapta meg, azt pénzben kell megváltani. Egyéb esetben a szabadságot pénzben megváltani nem lehet, ettől érvényesen eltérni nem lehet.

Az Mt. 174. § (1) bekezdése szerint a munkáltató a munkavállalónak munkaviszonyával összefüggésben okozott kárért vétkességére tekintet nélkül teljes mértékében felel.

A (4) bekezdés szerint a munkavállaló bizonyítja, hogy a károkozás a munkaviszonyával okozati összefüggésben következett be.

A Fővárosi Munkaügyi Bíróság a felperes keresetét elutasította. Tényként állapította meg, hogy a munkaviszony megszűnésekor a munkáltató kifizette felperesnek az április havi munkabérét és a ki nem adott szabadságot pénzben megváltotta. Álláspontja szerint nem várható el a munkáltatótól a munkavállaló előzetes meghallgatása és az Mt. 134. § (5) bekezdése szerinti egy hónappal korábbi közlés, ha a munkavállaló négy napra felmond, s két munkanapot előzetesen egyoldalúan munkában töltött időnek minősít. A munkáltató megtehette volna, hogy a felperes távolmaradását igazolatlan távollétnek minősíti. A kártérítéssel kapcsolatosan megállapította a bíróság, hogy a munkavállalót terheli annak bizonyítása, hogy az őt ért kár a munkaviszonyával összefüggésben keletkezett. Ugyancsak neki kell bizonyítania az elszenvedett károsodás mértékét is. A bíróság a számlamásolat alapján nem tartotta elfogadhatónak, hogy a felperest a munkaviszonyával okozati összefüggésben kár érte, és emiatt kellett cipőt vásárolnia. A bíróság bizonyítottság hiányában alaptalannak találta a tárgyalások miatt felmerült keresetkieséssel kapcsolatos felperesi kártérítési igényt is.

A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság az első fokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Megállapította, hogy a felperes kellő alap nélkül támadta az eljárt bíróságok által kialakított ítéleti tényállást és az ehhez fűződő jogi következtetést is. A munkavállaló egyoldalú nyilatkozatával, felmondásával szüntette meg a munkaviszonyát, ennek elfogadására a munkáltató részéről nem volt szükség. A munkavállaló azt sem bizonyította, hogy az általa állított túlmunkavégzés fejében 2 nap csúsztatást a munkáltató elfogadta volna. Ekként tehát helytálló az eljárt bíróságoknak az a következtetése, hogy a felperesnek a két nap szabadság pénzbeli megváltásával kapcsolatos kereseti követelése megalapozatlan.

A Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A bíróságot nem terheli az a kötelezettség, hogy a feleket felhívja bizonyítékaik előterjesztésére. Ennek ellenére a munkaügyi bíróság kötelezte a felperest, hogy a három pár lábbeli 30.000 forint összegű kárigényét, valamint a tárgyalások miatt elmaradt díj címén előterjesztett 300.000 forint összegű kárigényét okirattal, számlával, egyéb módon bizonyítsa. Peradat, hogy a felperes csupán egy pár lábbeli 30.000 forint összegű számlamásolatát csatolta. Az eljárt bíróságok megalapozatlanságtól mentesen utasították el a keresetét.